Második rész...

Hétfő volt és elég furán éreztem magam. Anya délután berakott a járókába, mint mindig, amikor elment a nővérkémet etetni. Játszogattam, négykézlábra állogattam, vártam, hogy Apa megjöjjön. Mikor megérkezett rögtön odajött hozzám és kivett. Majd azt éreztem, hogy egyre többet fogja meg a homlokomat aggódva. - Ugye nem mondod kisfiam, hogy megint lázas vagy. Most gyógyultál meg. Megvárta, míg Anyáék végeznek, utána megmérte a hőmet... lázas voltam... Sajnos a következő napok is így teltek. Hol lázam volt, hol csak hőemelkedésem, vagy éppen egyik sem. A doktornő azt mondta Anyának, hogy mivel a lázon kívül semmi más tünetem nincs, csillapítsa, ha kell, és ha nem múlik pénteken menjünk vissza. Csütörtök este újra feljebb ment a hőm, úgyhogy este fürdés után Apu adott egy kúpot. Nem éreztem jól magam, a fürcsi sem esett most jól és a pocim is feszült. Láttam, hogy Apu is aggódva nyomkodja a pocakom. Szépen megvacsiztam, bár valahogy a kaja sem esett olyan jól. Éjjel arra ébredtem, hogy valami nagyon nem jó. Forgolódtam, hánykolódtam még a Bogi is felkelt rám. Feszült ott belül, rosszul voltam, gondoltam biztos csak éhes vagyok és elkezdtem sírni, hogy jöjjön Anyu és segítsen. Felvett megpróbált megnyugtatni, majd elkezdett etetni. Jól esett, be is aludtam egy kicsit. Ő megpróbált lerakni, egyelőre csak maguk közé, kb. öt percig jó is volt, majd újra sírni kezdtem. Nem vagyok jól Anyucikám, mintha levegőt is hiába vennék, olyan nehezen megy és a pocim is feszit, nyom úgy fent. Apa is aggódva figyelt, a levegőt is furán kezdtem venni, de olyan nehéz volt... Apu átvett és próbált megnyugtatni, olyan jó volt az erős karjaiban, amíg nem kezdett forogni a világ. Éreztem, hogy jön föl a tejci, amit nemrég megettem, próbáltam visszatartani, de nem ment, így Apán landolt a nagy része... Nagyon, nagyon rosszul voltam... :( Apunak el kellett mennie dolgozni, pedig látszott rajta, hogy legszívesebben itthon maradt volna. Kicsit alukáltam, kicsit jobban lettem. Anyuval és Bogival délelőtt lementünk a doktor nénihez, aki elküldött minket egy Madarász kórház nevezetű helyre. Vért vettek tőlem és kérték, hogy várjunk. Anya karjában voltam egész végig, sokat sírtam, nagy rosszul voltam. Bogit közben hazavitték, mert ebédelnie kellett, utána pedig aludnia. Sokat vártunk mire egy fehérköpenyes bácsi jött oda Anyuhoz. Nem értettem sokat, valamilyen sejtekről beszéltek és, hogy jön értünk egy mentő. A mentőben végig Anyához bújtam és végre egy kicsit bealudtam. Ő óvatosan betakarta a fejemet a pelenkával és még jobban átkarolt, hogy meg ne fázzak.

Benike tegnap lett volna 1 éves...

Ahogy ígértem jelentkezem egy bejegyzéssel, vagyis akarom mondani két bejegyzéssel. Egybe szerettem volna feltenni, de egyrészt sajnos még nem lettem vele teljesen kész másrészt olyan hosszúságú kezd lenni, hogy úgy döntöttem megérdemli, hogy két részes legyen.

Szerettem volna így születésnapja alkalmából, egy kicsit másképp, Beni oldaláról bemutatni az ő kis életét, ezért úgy döntöttem úgy írom meg, mintha ő mesélné el.

Jöjjön tehát az első rész...

Benedek vagyok, Apáék csak Beninek hívtak. Szeretném elmesélni rövid kis életemet, melyet nagy részben Anyáékkal és nővérkémmel, Bogival töltöttem. De előtte még rájuk nézek, hogy éppen mit csinálnak.

Ó Apa éppen fürdeti a nővérkémet! Hallgassunk csak bele:

Sziasztok, újra jelentkezem!

Gondoltam megosztom Bogika uszis képeit, hogy látszódjon, mennyire élvezi a vizes foglalkozást. Nagyon ügyes a kicsi lány, szépen csinálja a gyakorlatokat és látszik, hogy élvezi is azokat.:) Hetente egyszer, szombatonként járunk a Vakok és Gyengénlátók Intézetébe. Szombaton délelőtt vannak a foglalkozások és egy órát tartanak. Nagy örömünkre most szombaton pedig már magától megfogta a fém korlátot is, ami nála nagy szó! Hát igen nekünk SNI-s gyerekeket nevelő szülőknek ezek az apróságok is hatalmas jelentőséggel bírnak...